Az Európai Bizottság július első napjaiban két kezdeményezést indított  el azért, hogy biztonságosabb és jobb minőségű ellátást kapjanak azok, akik orvosi segítségre szorulnak, mialatt külföldre látogatnak vagy ott élnek. Az egyik egy ajánlás az elektronikus egészségügyi nyilvántartó rendszerek határokon átnyúló együttműködési képességéről, a másik pedig a Smart Open Services (Intelligens Nyílt Szolgáltatások, röviden: SOS) projekt.

Kosztolányi Dezső: Tükörfolyosó/Magyar írókról A Kosztolányi magyar irodalmi tanulmányait tartalmazó gyűjtemény páratlan aranybánya; ez a kiadás valóban szenzáció és nóvum, nemcsak azért, mert rengeteg, kötetben eddig meg nem jelent, sokszor aláírás nélküli, de feltehetően Kosztolányitól származó írást közöl, hanem azért is, mivel a gyűjtemény szövegközlése a legkorrektebb az összes eddigi közül. A Tükörfolyosó címet a szerkesztő, Réz Pál adta, roppant szerencsés kézzel. Egyrészt tündöklik, sugárzik, és persze eszünkbe juttatja a káprázó versailles-i tükörfolyosót, ezt a szemfájdítóan villogó fénygalériát. Másrészt azt jelentheti, hogy ezekben az írásokban, arcképekben Kosztolányi önmagát örökítette meg, de olyan tükörképként, amely egy-egy írótársa álarcában mutatja őt magát. És a tükrök egymást is tükrözik, párbeszédbe fognak, a képek végtelen fénytörésben csillognak elénk, feltárva voltaképpen a teljes magyar irodalom életét Balassitól Beczássy Juditig, Apor Pétertől Székely Tiborig. Maszkabál tehát e roppant anyag, ismét bebizonyítva, hogy a két világháború közti újságírás nagy ünneppé változott, ha arra hivatottak – csak találomra a legkiválóbbak: Bálint György, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szép Ernő – kezébe került a toll. Mert összes nyelvi csodájával, félelmetes okosságával és elemzőkedvével együtt mindenekelőtt mégiscsak zsurnalizmus volt ez, nagyképűségtől, tudományos ballasztoktól mentesen, olyan forma, mely legelőször is az olvasót szolgálta, őt próbálta boldogítani. A legudvariasabb műfaj, melynek éppen Kosztolányi volt az egyik legelbűvölőbb lovagja. Zsurnalizmusáról egy 1938-as cikkében talán Németh László írta a legegyüttérzőbb szavakat. „Az író, ha kenyeret akar, az újság szörnyetegével kerül szembe. Az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet s ráförmed: tessék kitölteni. S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik és koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg a legtökéletesebb műveit.” Kosztolányi a legelegyesebb műfajokban és a legkülönfélébb újságokban dolgozott, adott a Nyugatba, adott férfikora legfontosabb kenyéradó otthonába, a Pesti Hírlapba, írt ifjúkorában a Hétbe, aztán konzervatívabb helyekre, mint az Új Idők vagy az Új Magyar Szemle, netán bulvárosabb fórumokba, mint a Színházi Élet, a Figaro vagy az Érdekes Újság.

Félszavakra hagyatkozva Eszenyi Enikő és Milan Mikulcík főszereplésével a közelmúltban mutatták be Dodo Gombár: Ég és nő között című játékát az Új Thália Stúdióban, a szerző rendezésében. A két nagyszerű színész lenyűgözi a közönséget ebben a kitűnő, sokszor abszurd, időnként burleszk elemekkel átszőtt, de mindvégig fergeteges előadásban. Régóta tudott tény, maguk az érintettek sem tagadják, hogy Milan Mikulcík, a Szlovák Nemzeti Színház művésze Eszenyi Enikő élettársa. Enikő többször is rendezte már párját, így szinte kézenfekvő volt, hogy előbb vagy utóbb együtt is bemutatkoznak majd a színpadon. Csak a nyelvi korlátokat kellett valahogyan áttörniük, hiszen a magyar színésznő nem tud szlovákul, Milan viszont nem beszél magyarul. Az akadályt Dodo Gombár, a fiatal szlovák színházi és filmrendező – és író – sikeresen küzdötte le, amikor Eszenyi Enikő és Milan Mikulcík számára megírta a laza füzérekből építkező tizenkét képet, egy férfi és egy nő, Mars és Vénusz találkozásának tizenkét változatát. A darab és az előadás legnagyobb erénye, hogy nem akar más lenni, mint szituációk sokasága, extrém helyzetek, váratlan pillanatok tömege, amelyek „mindössze” arra szolgálnak, hogy bennük színész és néző egyaránt felfedezhesse önmagát. Dodo Gombár nemcsak jól ír, de minden bizonnyal keménykezű, erős akaratú rendező is. Eszenyi Enikő minden pillanatában hiteles, alakítása a színészi emberábrázolás mesterműve. A női lélek és az örök clown ezernyi árnyalatát képes felsorakoztatni. Csak karnyújtásnyira van tőlünk Pintér Réka egyszerű, mégis remek játszóterén, így minden rezdülését nyomon követhetjük. Eszenyi a perzselő szerelmet, a dühödt féltékenységet játékkal, néma jelbeszéddel csodálatosan adja elő. Milan Mikulcík egyenrangú partnere Eszenyinek. Fantasztikusan jó színész. Mivel semmi értelme nem lett volna, hogy jól-rosszul megtanuljon egy-egy monológot magyarul, így csak félszavakra hagyatkozik. Annál többet fejez ki viszont arcjátéka, mozgásművészete – mindkettőt igen magas fokon műveli.